Freunde Bleiben

Még emlékszem

2010. jan. 30. 12:08 - írta Lynn616

Sziasztok! Bocsi, de ez nem a folytatás, hanem egy kis novellácska még régebbről. Mostanában elfoglalt vagyok, nem nagyon jut idő írásra de igyekszem pótolni és remélem még jövő hét eleje tájékára összehozok egy részt:) Nagyon nagyon köszönöm a kommenteket örülök, hogy ilyen szorgalmasan írtok ;) Remélem ez a kis szösszenet is tetszeni fog ha még nem is THs, de ilyen is kell =D Jó olvasást! Pusszi! Hamarosan jelentkezem új résszel.

 

Még emlékszem

A nagymama boldogan végezte el az utolsó simításokat a vacsorához megterített asztalon, hiszen hosszú hetek óta ismét eljön a lánya, annak férje és két kis unokája vacsorára, ami egyben az ő kerek 60. születésnapjának az ünneplésére is szolgál.

Mikor meghalotta a csengőt izgatottan tárta ki az ajtót kis családjának, majd beljebb tesékelte őket, mielőtt még az északi hideg betelepszik a kellemes meleg házba. A vacsorát vidáman elfogyasztották miután a nagyi megcsodálta a szép ajándékot amit lányáéktól kapott. Kis idő múlva a nagymama betelepedett a kandalló előtti kanapéra kisebbik unokája, a 4 éves kislány kényelmesen az ölébe bújt, míg az 5 éves kisfiú a szőnyegen elhasalva találta meg a helyét és a nagyinál tárolt színesceruzáiból próbált várat építeni.

-Nagyi! – nézett fel rá a kislány hatalmas kék szemeivel.

-Mondjad drágám. – símított el egy tincset a kislány arcából.

-Hallgathatunk lemezt? –csillantak fel unokája szemei.

-Persze! – mosolygott.

Majd a kislány odafutott a CD állványhoz… Pár másodperc elteltével ismerős dallamok hallatszottak ki a hifiből. A kislány viszahelyezkedett nagymamája ölébe.

-Nagyi, mesélsz megint a nagypapáról? – kérdte szépen a kicsi.

-Szívesen mesélek. – enyhült meg a nagymama szíve. - Mit szeretnél hallani?

-Azt, hogy hogyan ismerted meg! – kapcsolódott a beszélgetésbe a kisfiú és törökülésbe ült a nagyi lábánál.

-Én már halottam de imádom a történetét. – mosolyodott el a nagymama lánya, majd leült a kanapéra anyja melllé, és a férj is csatlakozott hozzájuk.

-Akkor elmesélem nektek is. –merengett el a nagyi. – Mintha csak tegnap történt volna, olyan tisztán emlékszem rá.

A nagyi rákezdett a mesére, amit mindenki meghitten halgatott.

-Mikor megismerkedtünk szinte még gyermek voltam a 19 éves fejemmel. – mosolyodott el a nagyi. – Akkoriban modell voltam, a háttérben dolgoztam.

-A háttérben? – kérdezett vissza a kislány.

-Igen. Nem voltam felkapott, csak egy-két divatlapban szerepeltem. Egyik nap viszont rámmosolygott a szerencse, mikor kaptam egy e-mailt, hogy szeretnének behívni egy válogatásra az új HIM videoklippbeli női szerepre. Amikor megkaptam először el sem tudtam hinni…

-Anyu, anyu!!! Nem fogod el hinni!! Megkaptam! Igen az enyém a szerep!!!

-Istenem hát ez csodálatos!! – ölelte át anya a lányát.- Gratulálok!!

-Istenem! Anyu én ezt nem tudom elhinni!! Olyan… olyan valószerűtlen. Hogy ott leszek, ott a srácokkal… és együtt fogok dolgozni velük!! És elmondhatom, hogy mennyire nagy hatással van rám a zenéjük, hogy mennyit segítettek és hogy mekkora költönek tartom Villét és hogy…

-Hé hé! – csitította az anya. – Nem is biztos hogy találkozni fogsz velük. Lehet, hogy csak felveszed a jeleneteidet és mehetsz is.

-Nem. Mert nekem muszáj beszélnem velük. – határozta el a fiatal lány…

-És milyen volt, akkor úgy találkozni velük? – kérdezte angyali hangon a kislány, aki egyre éberebb lett a történet közben.

-Feledhetetlen pillanat. – válaszolta ábrándosan a nagymama – Miközben együtt dolgoztam velük, abban a 2 napban rengeteget beszélgettem nagyapátokkal és már akkor tudtam, hogy valami bensőséges kapcsolat alakult ki közöttünk. Utána is elég sokat találkozgattunk bár tudtuk nem szabadna.

-Miért? – kérdezte a kisfiú.

-Mert akkor én 19 éves voltam, ő 35. Az én szüleim sem örültek volna neki… az akkori sajtórol meg ne is beszéljünk. És én is valahol tudtam, hogy butaság lenne, de aztán még is megtettem. Hónapokon keresztül csak bújkáltunk. Mindenki elöl megpróbáltuk eltitkolni, de 1 év mulva valahogy kitudódott. – merengett el a nagymama. – Nagy port kavart, de aztán le is csillapodott. Szerencsére. Aztán meg is kérte a kezemet. Gyönyörű pillanat volt. – csordult végig egy könycsepp a nagyi arcán párhuzamban egy széles mosollyal. -  Az északi fények alatt egy hatalmas hajó orrában.

-Szép lehetett. – gondolkodott el a kislány.

-Az volt. – nyugtázta a nagymama. – Tökéletes életünk volt. Mikor távol volt, járta a világot, akkor is ugy éreztem mintha ott lenne mindig mellettem, mert annyira sok szeretetet adott, hogy még akkorra is maradt amikor ő már messze járt. Pont úgy ahogy most is. Még mindig érzem a szeretetét.

-Bárcsak láthatnám. – szomorodott el a kislány.

-Néha én is ezt kívánom. – hunyta le egy pillanatra a szemét a nagymama. – Aztán rájöttem, hogy csak rá kell nézni anyukátokra és olyan, mintha az ő szeme mosolyogna vissza. – tette a nagymama meleg kezét lánya arcára, majd letörölte éppen hulló könycseppjét lánya álláról…

-Nagyapátok egy egész focicsapatnyi gyereket akart. – nevette el magát a nagymama. – Ez sajnos nem jött össze… Istenem mennyire boldog volt amikor megszülettél. – nézett lányára.

-Igen és megigértem neki, hogy majd nekem lesz vagy 6 gyerekem és ha már nem bírok velük lepasszolom nektek – nevette el magát a lány.

-Igen, és mennyire oda volt meg vissza mikor elkezdtük gyártani az unokákat – csatlakozott a nosztalágiába a férj.

-Meséltétek, hogy mennyit olvasott meg énekelt nekem míg anyu hasában voltam. – osztotta meg a kisfiú is az emlékeit.

-Igen kicsim, volt amikor este tízig ott ült és olvasott fel neked mesét, és írt neked dalt is. – mosolygott a kisfiúra az anyja. – Én meg már aludtam.

-Igen, rengeteget foglalkozott a hasaddal. – ölelte át a férj.

-Akkor biztos már tudta, hogy mikor a kicsi megszületik már nem lesz rá lehetősége. – hajtotta le a fejét a nagymama. Pár percig némán ültek a kandalló melege előtt, majd a férj gyorsan felpattant és egy szerény kis túrótortával tartotott vissza. Mindnyájan már ismét boldogan állták körbe az étkezőasztalt és rázendítettek a szülinapi énekre. A nagymama boldogan fújta el a gyertyákat.

-Köszönöm szépen… nagyon. – mosolygott meghatottan.

Miután a tortából is ettek, már elég későre járt. A család búcsúzott és megigérték, hogy hamarosan betérnek ismét, hogy ne menjen kárba a finom torta, majd elbúcsúztak a szülinapostól.

A nagymama a késői órákban boldogan bújt be ágyába. Mindig mikor a mellette üresen tátongó ágyfélre pillantott, már csak egy gondosan összehajtott pizsamát látott ott, de soha nem volt szomorú, hisz az emlékek a szívében tovább éltetik a férfi iránti szeretetét és tudja, férje is épp ugyan ezt érzi. A nagymama boldog, hogy ennyi évet eltölthetett boldogságban azzal az emberel akit a legjobban szeretett a világon és mindig boldogan gondol vissza egy-egy napra közös életükből, mintha csak egy film forogna az agyában. Minden egyes együtt töltött nap egy ajándék volt számukra és náluk tényleg igaz volt az az eskű…

„…Míg a halál el nem választ.”

Váratlan bejelentés

2010. jan. 23. 20:14 - írta Lynn616

Sziasztok!

Nagyon köszönöm a komikat =) Nagyon jól  esnek ha kapok visszajelzéseket. Itt is van a következő rész. Jó olvasást és véleményírást;)

 

x33x

-Atya ég! – takarta el két kezével az arcát Bill. – Ne haragudj. Istenem ez annyira ciki. Csak... tudod, nem így terveztem a délutánt. El akartalak vinni a kikötőbe és aztán gondoltam átjöhetnél hozzám de módosult a terv és nekem… teljesen kiment a fejemből. – mentegetőzött.

-Héé Bill. – nevettem fel, hisz még mindig a kezeibe temette az arcát. – Olyan édes vagy. – álltam elé. Megfogtam a csuklóit és leengedtem a kezeit, így szembe találtam magam elpirult arcával. – Ez annyira figyelmes tőled. – néztem a szemeibe, majd megfordultam, hogy ismét átjártassam tekintetem a szobán.

 

Az éjjeli székrényen egy kisebb vázában néhány szál vörös rózsa nyújtózott. Mellette kis meggyújtatlan gyertyával. Az ágyon pár rózsaszirom volt szétszórva. Szememmel a szoba minden kis zeg-zugában felfedezni véltem apró gyertyákat.

-Ne haragudj, mindjárt összepakolok. – mondta zavartan.

-Ne, Bill. – szóltam édesen. – Mi lenne ha inkább meggyújtanánk ezeket a gyertyákat és teljes lenne a kép? – kérdeztem rá csábosan miközben megpördültem a szobában és helyet foglaltam az ágy végén.

Pár másodpercig még zavartan állt ott majd összeszedte magát.

-Ööö.. Oké, persze. Akkor hozok.. hozok gyufát. – mondta de már ki is sietett a szobából. Akkor sikerült tisztázni magamban, hogy most megadtam az első löketet. Innen már nincs vissza út. Nyeltem egy nagyot, miközben körbe pillantottam a helyiségen. Minden annyira szép volt. A szivem már akkor a torkomban dobogott. Nem tudtam mire is számítsak az elkövetkező percekben.

-Itt is vagyok. – lépett be gyufával a kezében. Csak rámosolyogtam és figyeltem, ahogy gyujtogatja a gyertyákat. Aranyos volt. Láttam, hogy ideges. Ezek szerint nem csak én érzem most feszülten magam. – Azt hiszem minden kész van. – pillantott körül a szobában.

-Tényleg. – néztem én is. – Gyönyörű.

Bill óvatosan leült mellém majd egy apró puszt nyomott a számra.

-Hát nem teljesen úgy alakult a nap, ahogy terveztem de… - kezdett bele.

-De a vége tökéletes lesz. Érzem. – súgtam. Még én is meglepődtem magamon, de ettől úgy láttam Bill önbizalmat kapott. Egy apró mosoly keretében újhegyeivel megcirógatta az arcom.

-Szeretlek. – búgta a fülembe miközben az arcomra, majd a nyakamra tapadt puha ajkaival.

-Én is szeretlek Bill. – sóhajtottam miközben nyaka köré fontam a karjaimat és átadtam magam a kényesztetésnek.

A tenyerét a hátamra helyezte majd óvatosan hanyatt döntött az ágyon. Ahogy hátradőltem megéreztem a rózsák bódító illatát. Behúnytam a szemem és vettem egy mély lélegzetet. Éreztem Bill testét óvatosan rám nehezedni. Miközben a nyakamat csókolgatta, egyik kezével finoman a pólóm alá nyúlt és a hátamat kezdte simogatni. Teljesen elvesztem az érintéseiben, de kis idő után én is viszonoztam. Végigsimítottam a karján. Egészen fel a válláig, majd a hajába túrtam. Óvatosan felemeltem a fejem és apró puszkat leheltem az arcára. Lassan felvont, hogy meg tudjon szabadítani a pólótól, mire én készségesen felemeltem a kezeim és egy szempillantás alatt megszabadíott a ruhadarabtól, majd visszafektetett. Pár pillanatig jártatta a tekintetét a felső testemen majd egy bátortalan mosoly keretében a kulcscsontomat kezdte el puszijaival kényesztetni. Aztán hirtelen felült a derekamon és lekapta magáról is a pólót, amit elégedetten nyugtáztam. Végighúztam mindkét kezem a melkasán, egészen le az alhasáig, majd egy pillanat alatt kikapcsoltam az övét, ami rendesen meglepte, és bevallom engem is.  Visszafeküdt rám és miközben hosszan csókolt ügyesen szétgombolta a nadrágom és elkezdett megszabadítani tőle. Én készségesen megemelkedtem. Miután rajtam már csak a fehérnemű volt fölé kerekedtem, ami nagyon is tetszett neki. A combjaira ültem és végigcsókoltam a mellkasát, majd a hasát, miközben a kezeim felfedező útra indultak felső testén. Izgatóan hatott, ahogy hallottam előtörni belőle az apró sóhajokat, nyögéseket, amik csak mégjobban bátorítotak. Szépen lassan lehámoztam róla a nadrágot és kislányos ártatlansággal vonaglottam meg a testén, majd a szemeibe néztem. Csillogtak, ahogy még sosem láttam. Ahogy ránehezedtem éreztem, ő már felkészült. Felültem a csípőjén és karjánál fogva felhúztam magamhoz, hogy édes csókot leheljek ajkaira, közben Bill a melltartóm csattjával babrált. Végül elérte, hogy az apró fehérnemű megadja magát és egy lenge mozdulattal a sarokba lehessen hajítani. Bill lesütött szemmel érintette meg a kebleket, majd minél jobban feloldódott, annál izgatóbban tette a dolgát. Kis idő múlva ismét hanyatt feküdtem ő pedig szenvedélyes csókjaival borította be testem minden porcikáját. Pár perc múlva szemérmesen húzta lejjebb tenyerét az alhasamról.Mikor ott megérintett egy hangosabb sóhaj hagyta el ajkaim, ami bátorította és miután megszabadított az utolsó ruhadarabtól lassan kezdett el kényesztetni, miközben a hasamat puszilgatta. Behúnytam a szemeimet, de még így is szinte cikáztak előttem a szivárvány színei. Nagyokat sóhajtottam, majd kis idő múlva megéreztem, ahogy Bill tincsei a nyakamat cirógatják, majd egy csókot nyomott az ajkamra. Én lassan lenyúltam az alsónadrágjához és kibújtattam belőle. Majd csak csókoltuk egymást, közben pedig a párnája alá nyúlt, ahonnan egy óvszert varázsolt elő. Kinyitotta de én egy hirtelen ötlettől vezérelve kikaptam a kezéből, mire megilletődve rám pillantott.

-Majd én. – súgtam, miközben felül kerekedtem rajta. Meglepődtem még magamon is, az est folyamán már sokadszorra, hisz a zavartság egyetlen jele nélkül húztam rá az óvszert, majd ez után felhúzott magához és mosolyogva egy csókot adott, aztán ismét alulra kerültem.

-Óvatos leszek. – szólt rekedtes hangon, miközben a tekintetemet fűrkészte. Én csak bólintottam és a bíztatás jeléül a hátába kapaszkodtam és a nyakát csókolgattam. Láttam ahogyan öszpontosít, hogy figyelmes és óvatos. Lassan hatolt belém, ami nagyon furcsa érzés volt. Egyszerre volt fájdalmas és gyönyörű is. Csiga lassúsággal kezdett el mozogni, miközben a fejem mellett támaszkodott és az arcomat figyelte, én pedig mélyen a szemébe néztem. Először fájt. Halkan felnyögtem mire leállt.

-Abba hagyjam?

-Ne. Nem kell. – válaszoltam elcsukló hangon, mire csókolni kezdett és folytatta.

Mámoros perceket éltem át azokban a pillanatokban. Mintha szépen lassan egy másk világ felé sétáltam volna Billel kézenfogva. A fájdalom múlni látszott, helyébe a gyönyör lépett. Egymás fülébe súhajtottunk. A szívünk egyszerre dörömbölt a mellkasunkban. Ahogy összekulcsoltuk a kezeinket beléptünk egy másik valóság kapuján. Már értem miért mondják azt az ágyra, hogy itt történik a varázslat.

 

Lassan nyitogattam a szemeimet. Először homályosan láttam, majd tisztulni látszott a kép. Egy éjjeli szekrényt pillantottam meg, vörös rószákkal a tetején. Eszembe jutott a tegnap éjjel. Csodálatos volt. A legszebb. Nagy mosollyal az arcomon fordultam át a másik oldalamra, ahol Bill feküdt hason. Édesen szuszogott. A takaró épp hogy takarta formás fenekét. Az arca felém volt, de sokat nem láttam a fekete hajzuhatagtól, ami szinte belepte. Még órákig el tudtam volna nézni. A fejemben újra éltem a tegnep éjszaka eseményeit, amik boldogsággal töltöttek el. Nem bírtam megállni. Finoman elsöpörtem egy pár tincset az arcából, hogy láthassam, mire megrezzent és lassan kinyitotta hatalmas barna szemeit.

-Jó reggelt Bill. – könyököltem fel.

-Neked is szerelmem. –búgta álmos hangon majd pár percre visszacsukta szemeit. – Mennyi az idő?

-Meg nézem. – fogtam a takaró szélét és nagy nehezen felültem az ágyon, hogy majd felálljak és megkeressem a nadrágom, amiben a telefonom rejtőzik.

-Hééj! – hallottam Bill hangját a hátam mögül, ahogy a párnájába van fúrva a feje. Mikor megfordultam rájöttem, hogy egy takarónk van és szegényről most lehúztam teljesen.

-Bocsi. – mosolyogtam majd megfeledkezve a telefonról visszafeküdtem mellé és magunkra terítettem a takarót. Aztán nagy nehezen ő is éledezni kezdett és az oldalára fordult majd megcsókolt.

-Hogy aludtál? – kérdezett rá egy gyűrött mosollyal.

-Nagyon jól. – válaszoltam viszonozva a mosolyt. – Azután a csodás éjszaka után… mint a bunda.

-Tényleg nagyon szép volt. – ismerte el miközben megölelt.

 

Hosszú percekig csak feküdtem a karjaiban és csödben élveztük egymás társaságát. Sokminden járt a fejemben, mikor valaki be akart nyitni, de mivel kulcsra volt zárva az ajtó egy hatalmas csapódás és egy tompa káromkodás után kiabálásra vetemedet az illető.

-Héé Bill!! Mi van már? – hallottuk Tom meggyötört hangját, mire mosolyogva Billre pillantottam. Ő csak szemforgatva nézte az ajtót majd rámpillantott.

-Azt hiszem ennyit az idilli pillanatokról. – sóhajtotta.

-Öltözzünk fel. – adtam a tipett, miközben végigsimítottam a mellkasán.

-Bill!!- dörömbölt Tom.

-Pillanat! – kiabált vissza kelletlenül. Miután gyorsan magunkra kapkodtuk a cuccainkat és egy utolsó pillantást vetettünk a szobára, ami természetesen még tele volt rózsaszirmokkal, Bill egy fintor kíséretében beengedte türelmetlen testvérét.

-Nah végre, így is majd szétmegy a fejem. – panaszkodott miközben belépett majd megpillantott engem.

-Oh, Lynn.. izé. Szia. Te is itt aludtál? – tette fel izgalmas kérdését.

-Mint látod. – felelt helyettem flegmán Bill.

Tom nagyon másnapos volt, nem nagyon foglalkoztatta ez a dolog. Sőt abban sem voltam biztos, hogy felfogja e, amit mondunk neki.

-Addj valami gyógyszert. – kérte Billt. Szinte könyörgött.

-Anyáék? – lépett ki a szobából Bill, utána Tom, majd én.

-Korán elmentek Gordonnal a nagyiékhoz. A cetlire írták. - Válaszolt nyúzottan Tom.

A nappaliban még mindenki békésen aludt, és szerintem még Gustav is húzza a lóbőrt Tom szobájában. A konyhába érve Tom levetette magát a székre, én mellé, Bill pedig egy fiókból vett ki gyógyszert.

-Emlékszel valamire? – kérdezte mogorván Bill testvérétől.

-Őszintén? – emelte rá bamba tekintetét. – Még most sem vagyok biztos benne, hogy mi van körülöttem.

-Nem csodálom. – vetette oda Bill, majd elé tette a gyógyszert és a vizet. - Edd meg, aztán menj és fürödj le. - Tom csak bólintott.

Ekkor egy hosszú csengő törte meg a csendet, mire Tom nyöszörgött egyett, Bill rám pillantott és a bejárathoz igyekezett. Én utána mentem, közben láttam, hogy mindenki kómás fejjel kukucskál a takaró alól.

-David? – nézett az újdonsűlt menedzserre Bill. – Mi szél hozott ilyen korán?

-Korán? – ismételte harsányan Mr. Jost. – Ha délután egy órakkor neked még korán van hosszú lehetett az éjszaka. – veregette vállba őt David, majd belljebb lépett. – Nagy hírrel jöttem! Áh szija Lynn. – pillantott meg David a nappaliban.

-Jó reggelt.

-Reggelt? – vonta fel a szemöldökét. – Áhh.. értem már. – vigyorodott el, majd Billre pillantott. – Óh, mindenki itt van? Ez nagyszerű! – csapta össze a kezét, ahogy már a konyhában tolongó másnapos bagázsra tévedt a tekintete, ahogy épp a gyógyszerért vetekednek.

-David? Mit keresel itt ilyenkor? – szűkült össze Tom szeme. Lehet nem volt biztos benne, hogy őt látja.

-Mi volt itt emberek? Gruppen? – nevette el magát Mr. Jost.

-Ha ha. Térjünk a tárgyra. – lépett mellém Bill és átkarolt.

-A hír a következő. – kezdett bele, mire mindenki álmos tekintettel figyelte. – Leila? – akadta le a tekintete a lányán.

-Apu, majd később. – nyögte az említett, miközben bevette a gyógyszert.

-Okké, tehát. Beszéltem a universal kiadóval. Tudom srácok, hogy az volt megbeszélve, hogy suli végéig semmi, de szerintük ez a legjobb időszak egy bemutatkozó kislemezre. Ami azt jelenti, hogy jövő héten klippet forgatunk! – csapta össze a kezeit reakcióra várva.

Mindenki csak nagyokat pislogott egymásra. Nem igazán fogták fel a dolgokat.

-Ez.. ez király. – eszmélt fel Bill. – Csodálatos! – fokozta tovább.

-Az. – ásított Gustav.

-Nah látom nem vagytok beszélgetős állapototokban. – mérte fel a terepet David. – Ezért hétfőn mind a négyőtöket várlak egy megbeszélésre a stúdióba. – jelentette ki. – El kell dönteni melyik számhoz készítünk klippet. Ha minden jól megy egy hónap múlva megismerhet a nagyközönség. – mosolygott Mr. Jost elégedetten. – Most nem is zavarok tovább. – indult el kifelé. – Hétfőn minden egyebet megbeszélünk, csak gondoltam szólok. Leila! Velem jössz! – utasította lányát, aki most nem nagyon akart ellenkezni így egy intés után Leila és Mr. Jost eltűntek a bejárati ajtó mögött.

Én és Bill pedig ott maradtunk feléleszteni a nyúzott bagást de bármennyire is nem volt ínyünkre a dolog, az a szívünkből jövő rejtett kis mosoly ott bújkált a szájunk szegletében egész délután.

Jóbol is megárt a sok

2010. jan. 20. 12:09 - írta Lynn616

Sziasztok! Nagyon köszönöm ismét a komikat :P

Most egy elég hosszú résszel készültem nektek =D  Ha lennének nagy fejezetek azt mondanám itt ért véget az első széria. A következő résztől kicsit minden meg fog változni és egy pici időbeni ugrás is várható a következő részek egyikében. Szeretnék most is kommenteket kapni, hogy összességében mit gondoltok eddig erről a blogról. Nem csak a részről, hanem úgy összevetve.

Köszi! Pussz! Jó olvasást :)

 

 

x32x

-Nem... én nem gondoltam komolyan. – dadogta. – Én csak.. dühös voltam. Minden félét a fejedhez vágtam, amik ugyan igazak, mármint, ahogy élsz, meg minden, de engem ez nem zavar. Sőt nem is érdekel, csak…hülye voltam, nem is gondolkodtam. – olyan édes volt, ahogy megpróbálta a lehetetlent kimagyarázni. Akaratlanul is elmosolyodtam, majd magam elé meredtem.

-Én pedig egyáltalán nem akartalak megbántani. – néztem ismét rá könyes szemekkel.

-Elhiszem. És bocsánat. – szorította meg a kezem.

-Én bocsánat. – ellenkeztem. – Szeretlek Bill.

-Én is szeretlek. – adott egy lágy puszit a számra.

Pár percig némán ültünk egymás mellett. Nem tudtam, mit mondhatnék még.

-Tényleg olyan rossz a helyzet otthon, ahogy mondtad? – kérdezett rá óvatosan Bill.

Nagyot sóhajtottam. Tudtam, hogy rá fog kérdezni.

-Igen. Ma reggel beszéltünk erről anyuval. Eléggé nagy a gond. Úgy érzem ha a családom szét megy senkim sem marad. – hajtottam le a fejem, hogy ne lássa a könnyeim.

-Hát, tudod én is így gondoltam mikor a mi szüleink váltak. – sóhajtott fel. – De hidd el én itt vagyok melleted. Segítek bármiben. Vagy ha csak az kell, akkor fogom a kezed. – emelete fel a fejem.

-Köszönöm. – súgtam majd megöleltem.

-Ugyan. – nézett mélyen a szemembe. Az ő szemei szinte ragyogtak. Csak meredtem a tekintetére.  – Amit pedig a barátaidról mondtál… Azt hiszem ez a kis csapatunk egész jól összekovácsolódott. Neked köszönhetően. Te vagy a lelkünk. – mosolygott.

-Édes vagy. – nevettem el magam ezen az abszurd dolgon, aztán elbambultam. Igaza lehet. Ez a baráti társaság merően más, mint az eddigi barátaim. Érzem, amíg ők velem vannak nem érhet csalódás.

-Van egy ötletem. – vigyorgott rám Bill. Kicsit elhúzódtam tőle, majd felhúzott szemöldökkel méregetni kezdtem, hogy tényleg őt látom e. Olyan kaján vigyort még eddig nem láttam az arcán.

-Még a szemed sem áll jól. – állapítottam meg. De mivel még mindig ugyan úgy volt, ezért folytattam. – Nah, mondjad, mert kezdek félni ettől a fejedtől.

-Nem kell félned. – legyintett. – Arra gondoltam ha már amúgy is rossz a légkör otthon nálatok, és az idő is olyan szép… Elmehetnénk az Elba partjára.

-Ez most komoly?

-Igen. Mért?

-Lassan hét óra. Holnap Péntek. Nekem suli. Neked még pihenned kéne. A kikötő meg vagy egy óra buszozás innen, és.. – kezdtem bele a sok ellenérv felsorakoztatásába, de Bill közbe szólt, miközben felpattant az árok széléről.

-És? Kicsit későn érsz haza. Majd haza kísérlek. – kacsintott. – Annyira van most kedvem hozzá. Képzeld csak el. – fogta meg a kezem és maga elé állított, majd belekezdett a mesébe. – Este kilenc óra. A folyó parton ülünk. Langyos szellő lobogtatja a hajunk. Nézzük a csodás csillagokat az égbolton…

-Bill, ez mind szép és jó de este kilenckor már inkább hideg szél, mintsem szellő fogja fújni a hajunk. Nem lesznek csillagok sem mert felhős az ég és én már most is fázom. – rángattam vissza a valóságba.

-Rendben. – sóhajtott majd a távolba meredt.

-Ne haragudj. – simogattam az arcát. - De mindez csodálatosan hangzik és ígérem bepótoljuk.

-Még ezen a héten? – nézett félszemmel le rám.

-Talán. – gondolkodtam el.

-Holnap este hatkor érted megyek. – mosolyodott el.

-Rendben. – nevettem miközben ráakaszkodtam a nyakára.

„Legszívesebben most is vele mennék. Nem érdekelne, hogy hideg van, vagy hogy látom e a csillagokat ha Ő ott van mellettem. De most erősnek kell lennem. Ki kell bírrnom még a holnapot és újra vele lehetek. Egész délután… este… éjszaka…. Óh, imádom a formás hátát, a karjait, az újait...”

-De kis vadóc lettél. – nevetett fel, mikor megérezte hideg tenyeremet a hátán. Hirtelen én sem tudtam, hogy keveredtem a dzsekije és a pólója alá. Vöröslő arccal húztam vissza a kezeimet, mintha forró vasat érintettem volna.

-Bocsi. – hajtottam le a fejem.

-Ugyan Lynn. – mosolygott továbbra is. – Nekem tetszett.

 

 

-Jó, igen zavarba hozott. Okké, nagyon zavarban voltam. – vallottam be Leilának.

Péntek, matek óra előtti szünet. Leilával, Lisával és újdonsült barátnőnkel, Sophieval ültünk a beton udvar egyik padján.

Körülöttünk megannyi ember rohangált, nevetett, beszélgetett csoportokban de ez nem zavart, hisz itt senki nem figyel másra, csak a saját társaságára.

-De jaaj Lynn, nem gondolod, hogy kicsit gyerekes volt ez a „vissza húzom a karom és bocsánatot kérek” dolog? – kérdezett rá óvaotsan Leila.

-De! – vágtam rá. – Gyerekes volt de nem tudom mi ütött belém. Mostanában…olyan furcsa.. eddig ha vele voltam jól éreztem magam meg tényleg imádtam, de mostanában, egy pár napja… ajj nem tudom de… - próbáltam összerakni a gondolataimat.

-Ez kérlek szépen az egyre hatalmasabb vágy. – mondta filozófikusan Leila.

-Igen… azt hiszem. – törődtem bele.

-Csillapítsd. – szólalt fel Sophia, mire csak furán ráemeltem a tekintetem.

-Szex. – mondta ki kertelés nélkül Leila.

-Jó persze, szex. – forgattam a szemeim. – Könnyű mondani de…

-Ne parázz tőle. Az első , ha minden flottul megy, a legszebb. – avatott be Lisa.

-Csak tudod mégis rémisztő egy kicsit. – vallottam be. – Lehet, hogy testileg készen állok, de vajon lelkileg is?

-Ezt csak te tudod. – válaszolt Lisa.

-SMS. Tomtól. – mondta ide nem illően Leila, miközben a telóját nézte. – Ezt hallgassátok: „Szia hercegnő! Mind gyertek ma a játszótérre 16 órára. Kicsit összegyűlik a csapat. Amúgy seggfejke csókolja Lynnt. Én meg téged. Pussz.”

-Seggfejke? – néztem nagyot, miközben a másik 3 lány már fulldokolt a nevetéstől.

-Azt hiszem most per pillanat nem csipázzák egymást. – nevetett Lisa.

-Akkor megvan a mai programunk. – kacsintott Leila.

-Hívjuk még Chrisst és természetesen te is jössz Sophie. – nézett rá Lisa.

-Remek. – bólintottam de belül kicsit azért csalódott voltam. Azt hittem ez a délután csak kettőnké lesz.

 

 

-Anyu ma elmegyek jó? – kérdeztem rá, miközben már vettem is vissza a cipőm. Épp annyira volt időm, hogy felpakoljam a cuccom és egyek valamit.

-Rendben, de ma apád hamarabb jön. – figyelmeztetett. – Időben legyél itthon. Tegnap érdeklődött Billel való kapcsolatodról. Még mindig nem szívleli.

-Nem érdekel. – rántottam vállat. – Már hozzászoktam a gondolathoz. – természetesen hazudtam. Rosszul esett, hogy apu így gondolkodik a dologról.

-Jólvan. – súgta anyu. – Vigyázz magadra és legkésőbb nyolcra itthon legyél.

-Rendben. – bólintottam majd megindultam.

 

 

Mire a megbeszélt játszóra értem már mindenki ott volt. Tom, Georg és Lisa a hintákban ültek. Chriss és Gustav valamiről nagyon beszélgettek a homokozó melletti kispadon, miközben egy mobilt babráltak. Bill csak ült melletük a padon míg Sophie és Leila a homokozó peremén ücsörögtek.

-Szasztok! – köszöntem hangosan hisz midenki külön volt. – Mi ez a nagy szétszéldés? – néztem le a Sophie és Leila párosra.

-Áh… - legyintett Sophie – dumálgattunk kicsit de aztán rájöttünk, hogy msn-en keresztül már megbeszéltük a fontosabb dolgokat.

-Unjuk a fejünket. – modta ki egyszerűen Leila.

-Szia kicsim. – ölelt át hátulról Bill.

-Szijja. – fordiltam vele szembe majd megcsókoltam.

-Hello.

-Szijja. – jött oda szépen lassan midenki.

-A csapat lelke. – súgta mosolyogva Bill.

-Van egy ötletem emberek. – csapta össze a tenyereit Tom.

-Hallgatunk. – bíztatta Gustav.

-Terv a következő. – vigyorodott el. – Elmegyünk a közeli supermarketbe, veszünk pár üveg húzós kis piát és máris jobban fogjuk érezni magunkat itt a téren. – bökte meg cinkosan Chrisst.

-Nagyszerű ötlet. – tapsolta meg szerényen Georg.

-Jah, fantasztikus. Igyuk le magunkat. Ötletgazda kimás? Tom Kaulitz. – gúnyolódott mellettem Bill.

-Jaaj most mi van? Nyugi anyuci nem fog meglátni. – nyávogott gúnyosan Tom. A többiek csak forgatták a szemüket. - Nah csajok nektek oké ez? – nézett ránk.

-Naná. – bólintott Leila.

-Tudtam, hogy rád számíthatok. – nyalta meg az ajkait Tom.

 

 

Miközben a bevásárló központ felé ballagtunk kicsit lemaradtunk Billel.

-Összevesztetek Tommal? – kérdeztem rá.

-Ne is mondd. Rájött az öt perc. – ingatta a fejét.

-Az nála mit jelent?

-Olyankor az van, hogy „Már pedig én vagyok az idősebb és én jobban tudom, hogy te mit csinálj és azt fogod csinálni, amit én mondok és leszarom a véleményed mert én vagyok az úr.” – utánozta unottan Tom gesztikulálását.

-Ahha. – bólintottam.

-Persze én vissza vágtam.. és most ez van. – sóhajtott.

Úgy gondoltam ezt a témát nem firtatom tovább. Alszanak rá egyett és úgy is kibékülnek.

 

 

A játszótérre este 18 óra felé kerültünk vissza. Kezdett már szürkülni. Vettünk pár piát, csipszeket meg gumicukrot. Négy hinta volt egymás mellett. Azokat mi a csajokkal befoglaltuk. Leila, Sophie, Lisa és én. A fiúk meg szétszóródtak körülöttünk.

-Hát akkor JimBim bontás. – vigyorgott Georg és egy rutinos mozdulattal kinyitotta az alkoholt.

-A mi jó öreg pultos fiúnk. – karolta át a vállát Tom.

-Ki kér először? – nyújtogatta felénk a piát. Én kicsit viszakoztam. Nem akartam „tunyi”nak látszani a többiek előtt de nem nagyon voltam oda az ilyen iszogatásokért. Egy buliban egy két pohár alkohol elmegy, de egy játszótéren? Hol itt a pláne?

-Én. – pattant fel Leila és szépen meghúzta az üveget. – Fincsi.

-Igy kell ezt. – vigyorgott Gus és ő is kortyolt belőle.

-Szerintem így bemelegítőnek piramisozhatánk egyett. – vetette el az ötletet Chriss.

-Kiváló gondolat! Az én emberem. – ismerte el Tom, majd kikapta Gustav kezéből a piát és belekortyolt. – Egy - majd Chirss felé tartotta, aki már két kortyot ivott.

-Kettő. Valaki még játszik? – forgott körbe.

-Leila? – nézett rá Tom.

-Fiús játék, köszi kihagyom. – tartózkodott. – Inkább kinyitom a jägert.

-Bill? – fordult felénk Chriss.

-Hagyd már! Neki még a likőrös bon-bon is sok. – nevetett fel Tom majd szinte vadul kitépte Chiss kezéből a piát és meghúzta párszor. – Három! – kiáltott fel diadalittasan.

-Undorító. – figyelte Bill a testvérét, ahogy nyakalja be a piát.

-Eléggé kiábrándító. – fogtam a pártját.

 

 

Az idő csak telt és telt. A piák szépen lassan fogyni kezdtek, velük együtt a barátaim is. Én és Bill ugyan abban a hintákban ültünk és beszélgettünk, figyeltük a többieket. Gustav a padon fetrengett és röhögött magában a csillagokon.

-Te Bill? Szerinted Gustavval minden oké? – böktem az említett felé.

-Azon kívül, hogy halál részeg szerintem igen. – vonta meg a vállát.

-Nem megyünk oda hozzá?

-Menjük. – válaszolt majd Gustavhoz indultunk.

-Te? Minden rendben? – hajoltam fölé.

-Igen. – nevetett. – Tudtad, hogy ennek a szobának a tetején apró fényes kis pókok mászkálnak?

-Háát. – néztem fel Billre.

-Igen Gustav. Gratulálunk. – válaszolt szánakozóan Bill.

-A többiek merre lehetnek? – eszméltem fel. Ugyanis már elég sötét volt és nem nagyon láttunk az orrunknál tovább.

-Fogalmam sincs de lassan össze kéne szedni őket ugyan is fél tíz van. – nézett a telójára Bill.

-Mii?? – kaptam fel a fejem. – Basszus engem otthon kicsinálnak.

-Most elmész?

-Dehogy. Nem hagylak itt ennyi hülyével.

-De hol vannak? – vakarta a fejét Bill.

-Ááááá – hallottunk egy Leila sikítást a parkból. Billel egymásra néztünk és sietni kezdtünk a hang után. Lassacskán két alak rajzolódott ki előttünk a sötétben.

-Ti meg mi a jó szent szart csináltok? – állt meg mellettem Bill kikerekedett szemekkel. Én még megszólalni sem tudtam.

Tom egy fa törzséhez nyomta Leilát és vadul csókolta Leila pedig, mint egy állat ráncigálta le a srácról a pulcsiát.

-Álljatok már le! – szólt rájuk Bill, hisz a „párocskának” nem nagyon tűnt fel, hogy ott vagyunk.

-Hagyj békén. – mordult testvérére Tom, miközben egyik kezével hátrébb lökte magától.

-Ezek totál be vannak állva. – mondta dühösen Bill.

-Csináljunk már valamit, mert még pornó jelenetet rendeznek itt! – akadtam ki, mikor láttam, ahogy Tom matat Leila övcsattjával. Bill pár másodpercig tehetelenül toporgott majd erőt vett magán és lerángatta Tomot Leiláról.

-Haggyál már békén te köcsög! – kiáltott rá Tom. Bár beszélni alig tudott.

Én Leilához siettem, akinek a két lábon állás is gondot okozott így átkaroltam ás óvatosan leültettem a fa tövéhez.

-Engedj vissza hozzá. – nézett rám keservesen Leila. – Annyira szeretem! Nekem ő kell! – kiabált Tom után.

-Elhiszem Leila de ne most higgadj le, okké? – próbáltam csitítani.

Hátranéztem ahogy Tom próbálja kirángatni magát Bill szorításából.

-Lynn! Segítenél? – kért Bill.

-Leila. Maradj itt renden? – néztem rá de már félig aludt. – Okké ezt megbeszéltük. –mondtam már inkább magamnak. Gyorsan odasiettem a fiúkhoz.

-Tom. Maradj már veszteg. – álltam elé. Bill hátulról lefogta. – Inkább nyugodj le.

-Eressz el! – szólt hátra Billnek, mintha engem meg sem hallott volna.

-Jolvan. Eleresztelek de akkor nyugton maradsz. – szólt rá Bill. Majd elengedte, mire Tom hirtelen megfordult és egy szép bal egyenessel ajándékozta meg Billt.

-Tom normális vagy?! – kiáltott fel Bill, miközben az orrát fogta.

-Hagyjál békén te pöcs! – Tom fogta magát és arrébb tántorgott.

 

Pár pillanatig csak álltam ott megrökönyödve. Tom mintha nem is önmaga lett volna. Agresszív volt és vad. Ordibált bár beszélni alig tudott. Végig néztem ahogy egy fának dőlve lassan leült, majd Billhez léptem.

-Minden rendben? – simítottam meg a haját és az orrát néztem ahonnan szivárgott a vér.

-Fogjuk rá. – dünnyögte miközben elővett egy zsebkendőt és az orrához szorította. – Tudtam, hogy ez lesz! – csattant fel. – Leissza magát a sárga földig és egy öntörvényű agresszív állattá válik.

-Jaaj Bill. – öleltem magamhoz. Nem tudtam mi mást reagálni.

-Héé minden oké? – ért oda Lisa és Georg egymást átkarolva. Látszott rajtuk, hogy ittak de még egész jól néztek ki.

-Nem semmi nem oké! – válaszolt Bill.

-Tom kicsit kikészült. – fordultam Lisáék felé. – Majdnem megfektette itt a parkban Leilát. Aztán Bill elráncigálta onnan erre Tom behúzott neki egyet.

-Komolyan? – képedt el Lisa.

-Nem csak most találta ki. – förmedt rá Bill, amin Lisa kicsit meglepődött.

-Összeszedem Tomot. Ti hozzátok Leilát. – adta ki az utasítást Georg.

-Rendben. – bólintottam. - Amúgy Gustav pókokat les a padon.

-Megyek. – mondta Bill, majd Gustavhoz indult.

-Chriss és Sophie haza mentek. – mondta Lisa, miközben Leilát segítettük fel.

-Tudom, mondták nekünk is. Nah gyere Leila. – karoltuk át két oldalról, majd megindultunk a többiek felé.

-Hol van Tom? – kérdezte kómásan.

-Előrébb. – válaszoltam neki. – Majd holnap láthatod.

-Jó. – felelt.

 

 

-Okké ez lehetetlen. – akadt ki Georg. – Nem bírom talpra állítani. Ráadásul tiszta kóma.

-Peidg valahogy haza kell mennie.

Georg egy ideig tanácstalanul álldogált Tom előtt majd felkapta, mint egy zsákot a vállára. Tom kezei erőtlenül hulltak le Georg háta mögött.

-De erős vagy. – lepődött meg Lisa.

-Ez az én seggem? – kérdezte elcsukló hangon Tom.

-Fogd be, mert itt hagylak. – szólt rá Georg.

-Billék is megérkeztek. – néztem feléjük. Gustav egy pár fokkal jobban volt, mint Leila vagy Tom.

 

 

Úgy döntöttünk, hogy se Leilát sem Gustavot nem visszük haza ilyen állapotban így Billék házánál döntöttünk. Az volt a legközelebb. A 10 perces utat most fél óra alatt tettük meg.Az óra majdnem 23 órát mutatott mikor megérkeztünk. Furcsáltam is, hogy senki sem hívott még engem. Anyu az étteremben van, de apu már rég otthon. Mindegy. Ennyire aggódik értem ezek szerint. Miután Tomot becipeltük a szobájába úgy döntöttük Gustavot is hozzá tesszük be. Georg és Lisa a kinti kinyithatós kanapén hajtották álomra a fejüket Leila pedig mellettük. Mi pedig Billel a konyhában ültünk le egy kicsit.

-Sajnálom. Nem így terveztem az esténket. – mondta kedvtelenül. – Még az a jó, hogy anyuék nem keltek fel.

-Semmi gond Bill. Bepótoljuk. – mosolyogtam. – De nekem most haza kellenne mennem. – húztam a szám.

-Nem maradsz? – emelte rám tekintetét.

-Hát nem is tudom… nem mintha hiányoznék valakinek is, de reggel anyu hazamegy. Észre fogja venni, hogy nem vagyok ott.

-Ahogy gondolod. – bólintott.

Aztán elgondolkodtam. Miért mennék haza? Holnap nincs suli és már vagyok elég nagy hogy dönthessek arról, hogy mit szeretnék. És én itt akarok lenni mikor felkel az a két részeg jómadár. Ezt nem hagynám ki.

-Te, tudod mit? Maradok. – jelentettem ki.

-Király. – vigyorgott majd áthajolt az asztalon és adott egy puszit.

-De rohadt fáradt vagyok már. – mondtam hisz majd leragadtak a szemeim.

-Gyere. Menjünk csicsikálni. – húzott fel a székből majd megindultunk a szobája felé. Mikor kinyílt az ajtó és beléptünk nagyon meglepődtem, de úgy láttam Bill is meg volt szeppenve. Mikor felnéztem az arcára láttam, hogy rendesen elpirult én meg csak bámultam körbe a szobában.

 

következő rész címe: Váratlan bejelentés.

A fotóalbum és a félreértés

2010. jan. 11. 15:47 - írta Lynn616

x31x

Miután nagy nevetések között elfogyasztottuk a késői ebédünket Gordon, a fiúk nevelőapja is megérkezett. Míg Simone ebéddel kínálta mi hárman beültünk a nappaliba és míg Tom és Bill a DVD álványnál vitatkoztak, hogy mit nézzünk meg a délután folyamán addig én és Andreas a kanapén finom csokis sütemények társaságában beszélgettünk.

-Srácok, mi a tervetek még mára? – kérdezte Gordon, ahogy belépett a nappaliba Simone-al az oldalán

-A halálos irambant... – kezdett bele Tom.

-A megérzést fogjuk megnézni. – vágott közbe Bill.

-Mit a megérzést? Már annyiszor láttad és… - szólalt fel Tom.

-Fiúk! Had legyen beleszólása a többieknek is. – állította le őket Gordon, majd rám pillantott.

-Igazából nekem most nincs kedvem filmezni. – húztam meg magam.

-Igaza van Lynn-nek. – csatlakozott Simone a kanapéra mellém egy nagyobb könyvszerűséggel. – Két napja megtaláltam az egyik kedvenc fotóalbumom a srácokról. Bele is könnyeztem. – mosolygott miközben széttárta az albumot és az első oldalon a következő, zölddel írt felirat díszelgett: Bill és Tom 1989-től.

-Nee, anya kérlek ezt ne! – mondták totálisan egyszerre az ikrek mire elmosolyodtam.

-Ugyan fiúk! Lynnt biztos érdekli.

-Biztos nem. – rázta a fejét Bill.

-Dehogy nem. – bólogatam, miközben Billre néztem vigyorogva.

-Én is látni akarom. – ült át mellőlem Simone másik oldalára Andreas.

-Ennél unalmasabb délutánt kívánni sem lehetne. – forgatta Tom a szemeit, miközben a mellette lévő fotelbe huppant bele.

-Tom! Kicsit visszafoghatnád magad. – nézett rá Gordon. – Fotókat nézegetni bulis. – mosolygott és óvatosan lült Simone-al szembe a dohányzó asztalkára, Bill pedig melettem foglalt helyet, majd átkarolt a derekamnál.

Simone pedig lapozott egyett a következő oldalra, így mindenki kicsit közelebb hajolt, hogy jól lássa.

-Wáá istenem de édesek! – vigyorogtam, mikor az újszülött fénykép tárult a szemem elé.

-Itt 2 naposak voltak az én drágáim. – mondta Simone meghatódva.

-Atya ég! Mond, hogy nem én vagyok az a belőtt szemű, ragyás. – nézte meg közelebbről Tom a képet.

-Tom ne mondj ilyet! Gyönyörű babák voltatok! – rivallott rá anyja. – Ő pedig Bill.

-Háhá! – nézett Billre Tom.

-Kapd be. – vágott egy fintort Bill a testvére felé.

-Fiúk! Abba hagyni! – szólt rájuk Gordon is.

-Szerintem édes voltál.

-Már akkor is látszott, hogy ő lesz a kis törékeny lelkecske. – ironizált Tom, amit úgy láttam mindeki inkább elengedett a füle mellett.

Csendben nézegettük tovább a képeket.

-Jaaj ott vagyok! – mutatott Andreas egy képre, amin egy játszótér szerűségen voltak.

-Az a kis szöszi? Édes. – mosolyogtam.

-De már nem tudom, melyik Bill és melyik Tom. – nevetett Andreas.

-Az a poén, hogy én sem. – nevetett Bill. – Had lássam. – kapta ki anyja kezéből és áthúzta az ölébe. Szerintem a kék pólós vagyok. – vizslatta.

-Add csak. – vette át Tom. – Nem! Én emlékszem, hogy én vagyok a kék pólós, mert mindig én voltam kék cuccban. – adta vissza anyjának az albumot.

-Talált. – bólintott Simone.

-És a csónakos képen is én vagyok. – mutatta Andreas.

-És ez tudjátok hol van? – kérdezett rá Simone.

-A-a – rázta a három srác a fejét.

-A Balatonon voltunk akkor, Magyarországon.

-De jó! Esküszöm nem is tudtam, hogy voltunk már ott. – eszmélt fel Tom.

-Isteneeem! – kaptam a szám elé, mikor megpillantottam egy édes fürdőkádas képet. – Ez nagyon aranyos! – mutattam rá.

-Kis törpikék. – kommentálta Simone. – Most meg, nagy culák. – nézett az ikrekre.

-Itt melyik vagyok? – hajolt oda Bill, hogy az arca az enyémhez simult.

-Az úszógumis.

-Hát még a kádban is féltél. – köcsögösködött tovább Tom.

-Baromi vicces vagy. – ült vissza rendesen a helyére Bill.

-Jééé! Ő ki? – kérdeztem rá egy pasira akinek az ölében ültek az ikrek.

-Ő egy színész. – húzta ki magát Bill.

-Játszottunk egy gagyi sorozatba, pár rész erejéig. – folytatta Tom.

-Eddig ezt nem is tudtam. – hüledeztem. – De tök jó! Kis szinészpalánták.

-Hát ha rajtam múlik az a palánta sosem nő ki. – jelentette ki Tom.

-Jahm, inkább a zene. – értett egyett Bill.

-Ha már a zenénél tartunk – kapta fel a fejét Andreas. – A Star Search-öt már mesélted neki? – nézett Billre, aki kicsit elpirult.

-Még nem.

-Mit? – emeltem Billre a tekintetem.

-Semmi különös. Részt vettem egy tehetség kutatóban. – hadarta el.

-Ez tök kúúl! – pislogtam, hogy mik ki nem derülnek itt.

-Mi az, hogy semmi különös? – kérdezett rá Tom. – Második helyezett lett.

-Igen, büszkék is voltunk rá. – mosolygott Simone.

-De mindegy, a második helyezés csak egy vígaszdíj, hogy nem te vagy az első. – húzta a száját Bill.

-Nah ezért gondoltam, hogy nem beszélt róla. – mutatott rá Andreas. – Mert ilyen lökött gondolkodás módja van.

-De ez nagy szó Bill. – simogattam meg azarcát.

-Okké, lépjük tovább. – sietette anyját a lapozásban, majd lapzotunk is.

-Ne máár! Itt mennyik vagytok? – kérdeztem, ahogy egy közös képre mutattam, amin alig lehettek tizenkettők, de már ott voltak a stílus jegyek, mint a raszta, piercing, fekete festett tincsek.

-13 –válaszolt Tom.

-Komolyan? – pislogtam nagyokat.

-Igen, annyik. Lázadtak, hát mit tehettem volna? Már a szoba fogság sem segített. – mesélte Simone beletörődve. – Amikor Tom hazaállított a piercingjével egy hónapig szobafogságban volt és 2 hónapig meg volt vonva a zsebpénztől. Erre mi történt? Bill hazaállít ilyen hajjal. – ingatta a fejét Simone.

-És ez még semmi. – szólt közbe Gordon. - 2-3 hónapra rá Tom bemesélte nekünk, hogy az öccse azért nem beszél most egy hétig mert összevesztek. Természetesen fény derült a titokra, miszerint nyelv ékszert csináltaott.- Gordon rosszallóan nézett Billre, mire ő a legkisebbre húzta magát.

-Korán kezdtétek mit mondjak. – mosolyogtam.

Ahogy ezeket a képeket nézegettük sokminden járt az eszembe. Furcsa, hogy mennyi midnenen túl vannak már, hogy mennyi mindent megtettek.

-Ez már nem olyan régi kép. – mondta Bill, ahogy oda értünk egy képhez, amin Tommal nagykabátban vannak és úgy látom buliztak.

-A 18. buli! Jee! – emelte magasba a kezét Tom, mire Bill vette az adást és belecsapott. -Király buli volt. Egy jégbarlangban tartottuk.

-A legkirályabb. – csatlakozott Andreas is. – Minden jégből volt. Volt vagy 100 vendég és hatalmas buli. Játékgépek meg minden. – lelkesült be.

-Azta! – tátottam el a szám.

-Nekem is ez volt a reakcióm, mikor a számlát a kezembe nyomták. – nézett rám Gordon.

-Héj. – lökte őt finoman meg Simone.

-Anyás ez hol készült? – nyitottam nagyra a szemem egy fotót bámulva.

-Ez a legutolsó kép az albumba. – mondta Simone.

-Tavaji szilveszteri buli. – válaszolt Tom.

-Bill, itt.. olyan… - pislogtam nagyokat.

-Szép, nem? – egészített ki Simone.

-De, tényleg. – bólintottam. – Gyönyörű- néztem rá elismerően.

-Hát köszönöm. – húzta ki magát.

-És el sem hiszem, hogy még te nyöszörögtél a múltkor, hogy zenélni akarsz, mert unalmas az életed. – kezdtem bele. – Ez hol unalmas Bill? – éztem rá mosolyogva. – Az életed tök király és neked ez sem elég? – kérdeztem rá.

Bill arca elkomorult. Nem látszott túl nyugodtnak. Tom elfojtott nevetésben tört ki a többiek meg csak mosolyogtak és feszülten figyeltek.

„Lehet mégsem kellett volna ezt mondanom? Vagy nem így?”

-Okké. Boccs, hogy van álmom. Ennyi kép volt? – nézett az albumra. - Okké, akkor én most be megyek. –állt fel majd besietett a szobájába és bevágta maga után az ajtót.

-Valamit elszúrtam, igaz? – néztem a többiekre.

-Elég érzékeny természet. – válaszolt Smone. – Ha mások mondanának ilyet nem érdekelné, de ha olyas valaki, mint te… könnyen megbántódik.

-Akkor jobb, ha most bocsánatot kérek. – álltam fel kelletlenül.

 

Lassan benyitottam a szobájába. Az ablakán nézett ki.

-Bill sajnálom, ha valami olyat mondtam, amivel megbántottalak. – tértem rögötn rá a lényegre. Nem tudtam mit mondhatnék mást.

-Nem kell, végül is csak elmondtad, amit gondolsz. – válaszolt nyersen, rám sem nézve. – Nyávogok, miközben meg van mindenem. Ugyan miért is akarnék zenélni, hisz nem unalmas az életem! – emelte fel a hangját majd felém fordult.

-Bill ezt én nem gondoltam komolyan. Csak megemlítettem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire a szívedre veszed! – tártam szét a karom. – Elhiszem, hogy zenélni szeretnél csak…

-Csak mi? És ha már itt tartunk! – lépett közelebb csípőre tett kézzel. – Nekem van meg mindenem? Nekem? Ezt honnan veszed? Az életem tök király? Ez honnan jött le?! – nézett a szemembe, megijedtem attól a szikrától. – Nem én élek egy kurva nagy két szintes házban, nem nekem van plazma tévém a szobámba! Nem én szoktam nyaralni menni Kaliforniába! Nem nekem menő ügyvéd az apám!

-Bill, ez most hogy jött ide? – kérdeztem miközben könnyek szöktek a szemembe. Fájt… fájt, hogy lassan 1 hónap együttlét után is csak ez jön le neki, hogy a családom jó módban él.

-Úgy jött ide, hogy mit akarok én zenélni, mert milyen király az életem! Hát csak tudd, meg, hogy azon kívül, hogy a hobbim, szeretnék anyuéknak is segíteni. Hogy nagyobb házban élhessünk, hogy mindenünk meg legyen. Persze neked ez már mind megvan!

-Bill én nem erről beszéltem fogd már fel! – kiabáltam most már én is. – Félreértetted! Nem azért mondtam, hogy király életetek van, mert minden anyagitok megvan, hanem mert annyi mindenen kerseztül mentetek már! Lehet, hogy én egy hatalmas házban lakom és Kaliforniában nyaralok, de tudod én mindezt feladnám, ha lehetne egy olyan családom, mint neked! Oké a szüleid elváltak, de így is támogatják egymást, tietek! Van egy ikertestvéred, akire mindig számíthatsz! Egy nevelőapád, aki szeret téged. Andreas, aki kicsi kora óta melletted van! Igazi barátaid a bandádban! Te már színész voltál 5 évesen, színpadon álltál 13 évesen, befesteted a hajad, tetkóid vannak, te élsz! Úgy igazán! És miközben a fotókat nézegettük én rájöttem, hogy az én életem a tiedhez képest egy nagy nulla! Szerinted, miért keveredtem Andreáékhoz?!– kiáltottam a képébe, miközben még mindig dühösen állt előttem. – Ugyanis az én családi hátterem cseppet sem olyan stabil, mint az kívülről látszik! A szüleim nem szólnak egymáshoz hónapok óta, a húgom csak akkor vesz észre ha segíteni kell neki a háziban. Apám reggel 5től este 20ig dolgozik. Anyám este 18-tól hajnali 4ig. Soha nem volt még legjobb barátom! Egyik társaságtól csapódom a másikhoz! Ki tudja Leiláék meddig maradnak a barátaim? Mindjárt 17 leszek és ha befestetném a hajam anyám le is kopasztana! Soha nem voltam még szilveszteri buliban, mert nálunk az a szokás, hogy 18 éves koromig otthon kell ünnepelnem. – adtam ki magamból mindent, amit eddig nem tudott. A végén már patakogban folytak a könnyeim. Minden eddig összegyült fájdalom és szorongás a felszínre tört.

Bill ott állt, mint egy darab fa. Az arca dühből kétségbeesettre váltott. Már rég elhalkultam, csak kapkodtam a levegőt és nyeltem a könnyeimet.

-Hát látod már Bill? –vettem lejjebb a hangom. – Egyszerűen csak annyira irigyellek, hogy neked mindaz megadatott ami nekem soha. Hogy a te életedet te alakítottad és nem valaki más. – mondtam majd letöröltem a könnyeimet és megindultam kifelé. Csak a padlót néztem és úgy vettem fel a cipőmet és léptem ki az ajtón.

-Lynn! – jött utánam Tom.

-Majd máskor. – utasítottam el, majd végleg elhagytam a házat.

 

Sírva siettem haza felé. Nem amiatt voltam rosszul, hogy Billel veszekedtem. Inkább amiatt, amit elmondtam neki. Ezeket eddig mélyen magamba rejtettem, de most, hogy kijött minden, más nem is forog a fejemben, csak hogy mennyire elromlott minden otthon. És, hogy mennyire egyedül is vagyok valójában.

„Pedig amennyire rosszul indult a nap anyám bejelentésével annyira jól alakult a délután a szeretettel teli Kaulitz házban… És aztán pár perc alatt mindez tovaszállt…”

-Lynn! Kérlek várj! – hallottam a távolból Bill hangját. Megálltam. Be kellett vallanom magamnak, hogy senki és semmi másra nem vágytam most igazán, csak arra, hogy Bill itt legyen és megöleljen, úgy, mint nem rég.

Megfordultam és keserves tekintetem az ijedt arcára emeltem.

-Lynn. – súgta, miközben a szemeimbe nézett, majd hirtelen odalépett és szorosan átölelt. – Annyira sajnálom. – mondta, miközben elcsuklott a hangja. – Sajnálom, sajnálom, sajnálom. – hajtogatta, miközben a hajamat simította. De én csak egyre jobban sírtam. Most jött ki az a rengeteg feszültség bennem. Este 18 óra volt. A szél is fújni kezdett.

-Ne sírj, hallod. Csstt. – nyugtatott kétségbeesetten, de én megszólalni sem tudtam. Ha nem tartott volna volna erőrsen már rég a földre zuhantam volna.

Pár percig így áltunk, majd mikor kezdtem lenyugodni Bill ugyan úgy szorított és pár lépéssel alrébb mentünk, majd óvatosan leültetett az árok szélére ő pedig mellém ült és szorosan ölelt. – Ne haragudj rám. Hülye voltam. Nem kellett volna azokat hozzád vágnom és…

-Komolyan gondoltad azokat, ugye? – néztem fel keserűen, könnyes szemekkel Billre. Megijedt a kérdésemtől és a tekintetemtől amivel az párosult. Láttam az arcán, de azt hiszem, ott, akkor… az árok partján jött el az őszinte beszélgetés ideje… Annak az ideje, hogy megtudjuk, megéri-e tovább folytatni ezt a kapcsolatot.

Még egy "apró" gond

2010. jan. 8. 13:25 - írta Lynn616

Sziasztoook!!!

Először is, hogy a kérdésre válaszoljak, azért nincs sűrűn rész, mert most perr pill beteg vagyok és nem volt erőm írni.. egész héten :/ Most lettem jobban és írtam is :) Viszont jövő héten örülök, ha enni lesz időm, ugyan is vizsgahét =/ Szinte az összes tantárgyból ...

Köszönöm, hogy kitartóan olvassátok még így is.

Pussz! És amint tudok jelenkezem.

 

x30x

Csütörtök 12:06 kor keltem fel. Rögtön kipattantam az ágyból és soha olyan gyorsan, mint akkor rendbe szedtem magam. Felvettem egy fehér félvállas felsőt és egy világos farmert. A hajamat szabadon hagytam, a szemem kihúztam és lesiettem a konyhába.

-Szia anyu. – köszöntöttem kómásan miközben lehuppantam a konyhaasztalhoz és az aznapi újságot kezdtem bújni.

-Szia Lynn. Hogy vagy? Jól aludtál? – kérdezte miközben megsimogatta az arcom.

-Aham. Egész jól. – válaszoltam félvállról.

Ezután egy kis csönd következett. Anyu pirítóst készített, gondolom nekem én meg nézegettem a képeket az újságban.

-Anya, szerinted mikor mehetek Billhez? – kérdeztem hirtelen rá , mert per pillanat másra nem tudtam gondolni.

-Nem tudom, lehet, hogy még alszik, de nem biztos. Először mindenképp egyél.

-Rendben. – bólintottam. – Aztán megyek, csak fenn van már valaki. – gondolkodtam el.

-Tegnap elmeséltem apádnak a történteket. Ő sem bírt aludni, míg nem voltunk itthon. – mesélte anyu, miközben letette elém a két pirítóst.

-Oké, és mit szólt hozzá?

-Semmi különöset. – fordult gyorsan a mosogató felé anyu.

-Anya! – mondtam, azzal a hangsúllyal, ami nálam azt jelenti: tudom, hogy nem igaz, szóval halljam.

-Jó, hát… - vette fel a konyharuhát, majd a már amúgy is tiszta asztalt kezdte el törölgetni, ami már önmagában is gyanús volt. – Nem különösebben hatotta meg a dolog. Legyen elég annyi, hogy azt mondta, nem sírta volna tele a párnáját, ha nem került volna elő.

-Hát ez remek. – dobtam le a félig megevett pirítóst a tányéromra. – Volt egy beszélgetésünk, ami során azt hittem elfogadta, nincs vele baja. Erre most benyög egy ilyet? – dühöngtem magamban.

-Lynn, tudod, hogy apádat nem kell komolyan venni. Nagyon szűk látókörű ember. – vonta meg a vállát anyu.

De nekem valami nagyon nem tetszett….

-Anyu már olyan régen láttalak együtt apuval. De most komolyan… ha ő van itthon, általában este, akkor te már az étteremben vagy. Ha te vagy itthon, ilyenkor, ő a bíróságon. Szoktatok ti valaha is beszélgetni? – kérdeztem rá.

-Hát.. – nézett félre ismét anyu, de láttam a könnyeket a szemében, ami nagyon rosszul esett. – Tudod, mostanában, úgy 3 hónapja,már nagyon el vagyunk távolodva egymástól. Nem nagyon beszélgetünk. Hétvégéken is, mint látod, inkább a munkatársaival megy el „lazítani” – mutatta az idéző jelet. – Azt akartam, hogy ne vegyetek észre Jeniferrel ebből semmit. Ő még kicsi, de te már nem. Tudtam, hogy egyszer úgy is el kell mondanom. – itt egy hatalmas lélegzetet vett. A gyomrom össze szorult a hallottak, miatt és éreztem, hogy még nincs vége. – Ha rákérdezek, hol járt hétvégén csak rám morog. Sokat vitatkozunk esténként. Nem tudom mi lesz ebből az egészből.

-Ugye nem fogtok elválni? – kérdeztem könnyekkel küszködve. Anyu csak egy mosollyal rám tekintett. Nem tudtam mi járt a fejében ekkor.

-Nem kicsim. Ne aggódj, meg fogjuk beszélni. Most csak foglalkozz Billel, a sulival, barátokkal. – simította meg a karom.

-Okké. – súgtam, de nagyon nem tűnt valami meggyőzőnek anyu nyugtatása. – Akkor én most megyek. – álltam fel még mindig hitetlenkedve. – Majd jövök.

-Rendben kicsim, vigyázz magadra. – mondta anyu.

 

Lassan ballagtam Billék háza felé. Reggel még teljesen Bill töltötte ki a gondolataimat, de most itt van anyu és apu. Annyira éreztem az elmúlt időben, hogy valami nincs rendben. Ha elválnának nem tudom mit tennék. Lehet, hogy most mérges vagyok apura, mert nem szereti Billt, de lehet én is félteném a lányom egy ilyen külsejű sráctól. De ha megismerné biztosan megkedvelné.

Rossz, nagyon rossz érzések kavarogtak bennem, majd elérkeztem a kis házhoz, becsengettem és mikor megláttam Simone-t kilépni az ajtón, hirtelen ismét Billen járt az eszem. Hogy minél előbb láthassam minden rendben van.

-Szervusz Lynn. – nyitotta ki a kaput Simone.

-Szia. – köszöntem. – Szia Scotty. – intettem az ugráló kutyusnak. – Hogy van Bill? – kérdeztem rá miközben befelé vettük az irányt.

-Hát az éjjel nem aludt valami jól. – válaszolt. – Sokszor felriadt. A szobájában van, zenét hallgat.

Mikor beléptünk a házba Tomot pillantottam meg, ahogy gitározik a nappaliban, de mikor észrevett abba hagyta és felpattant.

-Lynn de jó, hogy itt vagy. – lépett elém Tom és adott két puszit. – Lehelj már valami életet az öcsémbe, mert én már bele fáradtam. – poénkodta el az elejét de a végén nyúzottság ült ki az arcára.

-Azon leszek. – mosolyodtam el.

 

Előbb Tom nyitott be Billhez. Boss-tól a senkinek sem hiányzunk című szám hallatszódott.

-Bill, látogatós jött.  – majd Tom rám mosolygott és beengedett ő pedig ott maradt az ajtóban.

-Lynn! – ült fel az ágyon Bill és lehalkította számot. Még pizsamában feküdt a takaró alatt. Szemei még mindig karikások voltak. Az arca fehér, de legalább mosolygott.

Nagyon furcsa volt őt így látni. A mindig napra kész, életvidám, mosolygós arcú, tökéletes fiú, most esetlenül feküdt az ágyban, amitől a szívem is összeszorult.

-Szia Bill. Jobban vagy már? – kérdeztem rá, miközben ő mutatta, hogy üljek le az ágy szélére.

-Fogjuk rá. – válaszolt.

-Szóljatok ha kell valami. – mondta Tom, majd kiment

-Örülök, hogy eljöttél. – ölelt meg Bill.

-Alig vártam, hogy itt lehessek. – pusziltam meg a homlokát. – Tudod, én nagyon sajnálom… - hajtottam le a fejem.

-Ne Lynn. – emelte fel a fejem az államnál fogva. – Tudom, Andrea mindent elmondott. Nem a te hibád. Az csak egy beteg csaj, aki nem képes elviselni, hogy ellene mer valaki is szegülni. De én büszke vagyok rád. – nézett mélyen a szemembe.

-Köszönöm. – súgtam elhalóan.

-És az, amit tegnap mondtam. – folyatta lágy hangon. – Igaz volt. Tényleg szeretlek. És köszönöm, hogy most is itt vagy és eddig is itt voltál.

-Jaaj Bill. – teljesen elérzékenyültem. Nekem soha senki ilyet még nem mondott. Kedvem lett volna sírni az örömtől, vagy a tudatottól amin Bill keresztül ment.. nem tudom, de visszafojtottam. Nem akartam, hogy kislánynak higgyen. – Én is szeretlek. Annyira féltem, hogy valami bajod esik.

-De nincs most már semmi baj. – simogatta az arcom, majd egy apró csókot lehet a szám szegletére. Akaratlanul is egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Bill észrevette és magához húzott.

-Gyere ide. Már nincs semmi baj. – súgta, miközben lassan ringatott.

Pár percig így voltunk. Megnyugtatott, ahogy Bill nyakába fúrtam az arcom. Mélyen magamba szívtam mesés illatát. Egyik kezemmel a hátát szorítottam, míg a másikat a szívén tartottam. Éreztem nyugodt, egyenletes dobogását.

-Most nekem kéne téged vigasztalni. – mosolyodtam el, miközben kibontakoztam az öleléséből.

-Te azzal vigasztalsz, hogy a karjaimban tarthatlak. – válaszolta szelíden, amitől már-már egy tündérmesében éreztem magam. Soha-soha nem hittem volna, hogy lesz valaki ki ennyire szeret engem. Akinek ilyen sokat jelentek. Aki ilyen sokat jelent nekem.

-Kimegyünk anyáékhoz? – kérdezte hirtelen.

-Persze. – bólintottam.

Bill lehúzta magáról a takarót. Egy szürke trikó és egy fekete alsónadrág volt rajta. Ahogy a szekrényéhez állt ruhát keresni én csak ültem az ágyon és mosolyogva jártattam tekintetem a testén. Széles vállát hosszú, éj fekete haja takarta. Enyhén izmos karján a tetoválása mindig megragadta a tekintetemet. Ahogy lehúzta magáról a trikót szemem elé tárult ívelt háta és vékony csípője. A hosszú, kacifántos művészi alkotás az oldalán. Még eltudtam volna nézni, de aztán magára kapott egy sötétkék pólót., majd lehajolt, hogy felhúzza a szabadidő nadrágját. Akaratom ellenére nyaltam végig felső ajkam, majd egy széles mosolyra húzódott a szám, ahogy elidőztem formás hátsóján.

-Kész vagyok. – pördült szembe velem. – Mi az? Tetszett a bemutató? – kérdezte vigyorogva, miközben az ágyon átmászott a másik oldalra hozzám.

-Mi? Jah nem. – ocsudtam fel.

-Nem? – húzta fel egyik szemöldökét.

-De. Vagyis. – tiszta zavarba voltam. Éreztem, ahogy tűzpiros lesz az arcbőröm.

-Oké, értem. – mosolygott, majd egy csókot adott. Jó volt ismét forró nyelvét érezni a számban. Átkaroltam a nyakát és beletúrtam a hajába, majd visszavándorolt a kezem a nyakához, mire felszisszent.

-Mi a baj? – kérdeztem hirtelen.

-Semmi csak.. – simította meg a nyakán a két karcolást. – Kicsit csíp. Anyu bekente valamivel.

-Nagyon sajnálom – néztem rémülten.

-Semmi gond kicsim. – simított el egy tincset az arcomból. – Csak tűnjön már el ez innen és had felejtsem el ezt az egészet. – mondta dühösen, miközben felállt az ágyról. – Akkor megyünk?

-Igen. – álltam fel én is, majd kimentünk a nappaliba.

 

-Bill, drágám, hogy vagy? – támadta le rögtön az anyja.

-Jól anyu, köszi.

-Hozzak valamit nektek?

-Egy pohár tej jól esne most. – gondolkodott el Bill.

-Én simán csak vizet kérek. – válaszoltam miközben leültünk a kanapéra és bekapcsoltuk a tv-t.

-De jó, hogy kijöttetek. – jött elő Tom a szobájából. – David most telózott, hogy e héten már ne menjünk be és apuval is beszélt. – nézett a konyhába Simone felé is, hogy neki is szól.

-És mit beszéltek? – kérdezte Simone.

-Apu szeretné, ha ez az egész stúdiózási balhé nem menne rá az érettséginkre. – húzta kelletlenül a száját.

-Igaza van. – bólintott anyu.

-És most mi lesz? – kérdezte kíváncsian Bill.

-Azt beszélték meg, hogy alig másfél hónap és érettségi. Addig még a sulira kéne összpontosítani és csak akkor stúdiózni, ha van időnk.

-Kár, pedig már úgy bele jöttem. – szomorodott el Bill.

-Ez az. –ült le mellénk Tom. – És ha már amúgy is zenészek leszünk nem is kell érettségi. – tárta szét a karját miközben anyjára nézett.

-Ez azért nem így megy Tom. – tette le elénk az italokat. – Sosem lehet tudni, hogy mi lesz 5-6 év múlva. A zenei biznisz nem a legstabilabb állás. Érettségizni márpedig nektek kötelező. – szögezte le a tényeket Simone.

-Badarság. – bökte oda Tom.

-Tom légy szíves fejezd be, mert a végén semmiféle stúdióba nem engedlek. – mutatott rá figyelmeztetően anyja, mire ő csak sértődötten vállat vont.

A nagy, feszült csendet a csöngő zavarta meg. – Megyek. – pattant fel Tom, Simone pedig egy kedves mosolyt küldött felénk, majd a konyhába igyekezett.

-Haver! Szia mi járatban? –hallottuk Tom repeső hangját.

-Billhez jöttem látogatóba. – hallottam számomra egy ismeretlen fiú hangját, majd mikor belépett rögtön felismertem.

-Andreas! Szia! – fordult hátra Bill.

-Tesó, minden rendben veled? – kérdezett rá aggódva a szöszi, miközben kezet fogtak és Andreas rám pillantott.

-Igen minden rendben. Hála a szerető családnak, és persze Lynn-nek. – tette át a karját a vállamon.

-Lynn! Sokat hallottam már rólad, de még látni nem volt szerencsém. – mosolygott le rám.

-Igen, én is csak hallottam felőled. – válaszoltam.

-Ez esetben – hajolt le Andreas, majd megragadta a kezem. – Örvendtem. – mondta és egy puszit adott a kézfejemre.

-Én is. – mosolyogtam rá.

-Nah örülök, hogy végre találkoztatok. – mondta Bill. – Andreas a legjobb barátom már ős idők óta. – magyarázta.

-Meg az enyém is. – húzta magához Andreast Tom poénkodva.

-Szia Andreas! – lépett be körünkbe Simone.

-Szia. Jó illatok vannak! – szagolt a levegőbe Andreas. – Kaphatok? – csillant fel a szeme és megindult a konyhába.

-Igen, ő már ennyire otthon érzi magát. – avatott be Bill.

-Nyugodtan! – kiabált utána Simone is. – De várj meg minket azért! – nevetett. – Gyertek gyerekek, kész az ebéd. Lynn ugye éhes vagy? – nézett rám.

-Kicsit. – mondtam bátortalanul.

-Akkor hajrá! – mondta Tom, majd felhúzott a kanapéról. Bill is felállt és megindultunk a konyhába. Simone ült a család főnél. Jobb oldalán Tom, majd Andreas, a balon Bill és én.

Miután Simone mindenkinek kiszedte, már majdnem elkezdtünk enni, mikor Tom hirtelen felszólalt.

-Emberek! Beszédet szeretnék, mondani! – emelte fel az üres üdítős poharát. – mindenki mosolyogva pillantott egymásra, hogy most mégis mi lesz. Aztán Tom folytatta…

-Subi-dubi nahát! Köszönjük a kaját! Zabára fel! – kiáltotta mire mindenki nevetett egy nagyot. Szegény Andreas fuldokolni kezdett, mire Tom akkorákat Sózott a hátára, hogy már tényleg nem kapott levegőt sem.

-Bolond! – csóválta nevetve Bill a fejét miközben tölteni kezdett magának italt, majd rájött, hogy azért nem jön belőle, mart még rajta van a kupak.

-Öcsém! És még én vagyok a bolond. – nevetett még hangosabban Tom.

-Mindketten azok vagytok, ez nem vitás. – most már Simone is elengedte magát és még hosszú percekig csak nevettünk.

Nagyon jól esett végre ez a kis vidámság. Amerre nézek csak nevető arcokat látok. Én is velük nevetek. Azt hiszem boldog vagyok… Bárcsak az otthoni környezetben is ugyan ezt el tudnám mondani…